Davidacuts

Az utca igazi élő film, amelyből csak azt vesszük észre, ami a lényegünk. Pedig ennél sokkal több arcát mutatja meg nekünk.

Amikor fotózok, minden idegszálammal az emberekre fókuszálok – mintha egy mozit néznék, ahol a jelenetek maguktól alakulnak, és nekem csak el kell kapnom a megfelelő pillanatot. Ahhoz, hogy teljesen elmerülhessek ebben a különös látványvilágban, sokszor zenét hallgatva zárom ki a felesleges befolyásoló erőket, ahogyan a saját anyaságomat, a kötelező feladataimat, a magánéletem kérdéseit is. 2014 óta igyekszem eggyé válni a környezetemmel, hogy a kamerám a szemeim és gondolataim kiterjesztéseként nyugodtan dolgozhasson a kezemben.

A streetfotózásban nem önmagában az esztétika érdekel, hanem az a feszültség, amely az emberek és a világuk között létrejön. Kergetem a váratlant, a groteszket, az abszurd vizuális kapcsolatokat, mert hiszem, hogy az élet igazsága nem a nyilvánvalóban, hanem a részletekben mutatkozik meg igazán. Egy nevető gyerek egy omladozó ház előtt, egy öltönyös férfi egy koldus mellett – az ilyen kontrasztok mondanak el mindent arról, hol tartunk ma emberként.

A kompozícióimban tudatosan keresem a dinamikát: az erős kontrasztokat, a váratlan tükröződéseket, a mozgás és a statikusság közötti feszültségeket.

Nem dolgozom beállított jelenetekkel; minden, amit megörökítek, valós időben történik, éppen ezért egyetlen expozíció alatt kell döntenem arról, hogy az adott pillanat történetté válhat-e vagy sem. Mert hiszem, hogy a streetfotózás több mint sima dokumentáció. Sokkal inkább tartom intelemnek, egyfajta figyelmeztetésnek, hogy ne sétáljunk el az élet legfontosabb kérdései mellett.

Célom, hogy a nézőt is kizökkentsem, hogy észrevegye azt, ami ott van előtte; hogy akár a groteszkben is meglássa a szépet és a szépségben is az azon túlmutató emberi pillanatokat. Mert ezek most – a hétköznapok rohanásában - a legtöbbünk számára láthatatlanok.

Davida